Kép és szöveg: © Rédley Tamás - http://www.arta.hu/

Balkánpláza


Közép-Európa legnagyobb szabadtéri vásárát október elsõ hetében tartják Feketetón, Kolozsvár és Nagyvárad közt feleúton. A sülthús-illatú napsütésben kavarogtak a summák és a pénznemek: Hitler-portré háromszázért, patkányfogó százezerért, széki pálinka két ezresért kereste gazdáját. Ha közben az is kiderül, milyen valutában adják, mérlegelni lehet, érdemes-e alkudni. Rédley Tamás riportja.


Körforgás elõtt

Feketetó (Negreni) a Király-hágón átvezetõ fõútvonal mentén, Erdély történelmi határán fekszik, a Sebes-Körös partján, Csucsától tizenegy kilométerre. A települést jelzõ táblák szerint hat kilométer hosszú, de a faluhoz tartozó házakat a környezõ hegyek tetején is találunk. A falu Fekhethetow néven 1406-ban jelenik meg okiratokban. Ekkor a lakosság nagy része már román volt. Az országos és hetivásári szabadalmat 1815-ben kapta a település, valószínûleg már korábban is tartottak itt vásárt. A hagyomány szerint a háromnapos vásár a szombattal kezdõdött. Ekkor volt az állatvásár, ahová a környékrõl napokig hajtották az állatokat. Vasárnap volt a mesterségek vására, ahol a teknõvájók, csizmadiák, szabók, szûcsök, fazekasok, faragók, szitások, kötélverõk és egyéb kézmûvesek kínálták a paraszti háztartás kellékeit. A vásár harmadik napján élelmiszert árultak. A hagyományos móc településszerkezet miatt a hegyekben szétszórtan élõ népesség e vásárokon nemcsak a kereskedelmi, hanem a társadalmi szükségleteit is megszervezte. Hasonlóan a gainai leányvásárhoz, hajdanán itt mutatták be egymásnak a házasságra érett fiatalokat, kiknek jövõjét a szülõk egyezkedése határozta meg. A kommunista rezsim a vásárnapokat a hétvége két napjára szûkítette. A rendszerváltás elõtt Feketetón javarészt erdélyiek vettek részt, de jöttek árusok Beszszarábiából, Havasalföldrõl és a Bánságból is. Ekkor még csupán a hétköznapi kellékek vására volt itt. A hetvenes, nyolcvanas években erõs valutának számított a kávé, a pipereszappan, a márkásabb cigaretta. Egy mívesebb kabátot fél kiló Rio kávéért meg lehetett kapni, de a feketetói legendárium úgy tartja, hogy vásároltak itt már Patek Philippe órát, dedikált Ady-kötetet is. A régiség hajdanán ócskaságnak számított, nem pedig ritkaságnak. Az alkunál hivatkozni lehetett az áru korára mint értékgyengítõ tulajdonságra. Az ószer-jelleg 1989 után kapott hangsúlyt, amikortól egyre több turista, pénzesebb külföldi látogatott el ide. Ez természetesen az árakat is felverte. A kézzel faragott favillák, -tányérok és
-kanalak, só- és fûszertartók gazdag választékában ma is böngészhet az érdeklõdõ. Ám a nyolcvanas évek elején még látható vásári mutatványosok, erõmûvészek eltûntek, ahogy a váradi és kolozsvári magyarok többsége is egykori vásárosból mára turistává vedlett át. A gábor-cigányokat viszont képtelen kikezdeni az idõ, õk semmit sem változtak. Mióta vásár a vásár, meghatározó képe a sokadalomnak a kalapos, bajuszos férfi- és a színes szoknyás asszonynép.


Vasárnapi sokadalom.

Miccs és gitt. Az idei vásárt a lábbelik tömkelege és a pénznemek zûrzavara határozta meg. A valutanemek káoszában mindkét oldalon érdemes volt a zavarosban halászni. Az árakat a jobb módú eladóknál euróban, az egyszerûbb népeknél lejben számolták. A magyaroknál forintban is lehet kalkulálni. A régi lej nagy összegeit csak az idõsek használták, akik néha belezavarodtak a nullák rengetegébe. A leleményesebb vevõk mindhárom valutanemben kértek árajánlatot, így amelyiket rosszabbul számították át, az nyert.
Az alku a vásáron kötelezõ – de nem mindenkire érvényes. A jól fogyó, kurrens termékeknél semmilyen erõ nem mozdított az áron. Miután elõadtam nagy ívû vételi ajánlatomat az egyik népviseletben álldogáló pálinkaárus bácsikának, szelíden csak a fejét csóválta nemlegesen. Reménytelennek látszott minden konstrukció. Akármennyit veszek akármilyen valutáért. Legfeljebb többszöri kóstolgatással lehetett néhány centilitert potyázni. Minõségi kritikának helye nincs. Mindketten tudtuk: ilyet csak nála lehet kapni. A piac törvénye pedig kegyetlen. Az ár merev, akár a büféseknél a miccs. Mert azt többnyire elõre lesütötték a szakácsok. E fûszeres húsfalatok immár nagyáruházi, elõre formázott kiszerelésben jelentek meg. A kézzel formázást már senki nem vállalja. A „gyári mititei” sem méretben, sem ízben nem szerzett meglepetést. A sült húsokkal vagy inkább „paraszt-rágógumikkal” percekig küzdött, aki éhes volt. Hosszan tartó íz, hoszszan tartó rágás. Desszertként kürtõskalácsot, vattacukrot, protézisszaggató nugátot vásárolhattunk. Magyarországi ismerõseim körében nagy sikernek örvend a mézbaton. A lépet addig kellett rágni, amíg íztelen gitté nem csomósodott a szájban. Ezután dönteni kellett a két lehetõség között. Volt, aki nyelt.


Kuncsaft és portéka.

Sátoros disznótoros. A székiek alaposan berendezkedtek: saját budival és alkalmi faszerkezetû sörsátorral is jelen voltak. Esténként élõ zenével csalogatták be a vendégsereget. Tizenöt deka sült kolbász két marék olajos szalmakrumplival közel kilenc lejt kóstál, míg a széki árnyékszék használata sötétszürke színû mosdóvízzel, egy lejbe került. Akinek volt a zsebében néhány szelet kenyér, vagyonokat spórolhatott étkezéskor. A hamisítatlan népi hangulatra éhes kamerák falták az autentikus pillanatokat. Az alkalmi legényestõl belengõ padlózat akaratlanul is táncra lendítette az üldögélõket. A bõgõs a könnyebb szállítás végett két feszes spárgával spékelt csellón adta a mély hangokat. Itt nem a hang, a lendület számított. A prímások vonóján pedig szépen gyûltek a tízesek. A roma sátor a maga 3x40 wattos világításával és hozzávetõlegesen ugyanekkora hangerejével különös hangulatot teremtett. A csak néhány percre betérõ színes szoknyások tánca, a sülthús-illat és a cigarettafüst elegye a félhomályban hamisítatlan balkáni hangulatot idézett. Itt még mûvirágra is tellett az asztalokon. Nem messze ettõl, a nyitott színpadon, Kolozs, Szilágy és Bihar megyébõl érkezett román táncegyüttesek, énekesek léptek fel. Az olykor vaskos humorú nótaszövegeket nem mindenki értette, de a szép lányok kecses mozgása mindenkit kárpótolt. A vásár különbözõ pontjain összeverõdõ alkalmi zenészek idén viszont eltûntek. Pedig egykor „kincskeresõben” Kallós Zoltán is meg-megfordult a vásárban. A hegedûárusok is némán kínálták portékáikat. Aki pedig a nyakához emelte a hangszert, máris elvárta a bankófûzést a vonóba. Új tízesért bárkinek a nótáját eljátszották, akármilyen nyelven is illett az ének hozzá. Fotózásért öt lejt kértek. Ha potyázva mégis lencsevégre akartam kapni némelyiket, mosolyogva tessékeltek odébb: „Ingyen nincs bázár!” A furulyaárusok szintén kiszorultak a vásárról. Vagy kihaltak, vagy telítõdött a piac. Ki tudja. Megcsappantak a subaárusok is. Hiánycikknek számított az öntött gumicipõ, a kínai, vízeséses tájképek, az õzikés-oroszlános faliszõnyegek.
http://riport.ro/images/Er5_42/07_hitler.jpg
Jézusból, utolsó vacsorás díszlepedõkbõl, máriás-kisdedes giccsekbõl azért még akadt tartalék. Az antik parasztbútorok, faládák pedig valószínûleg már mind Magyarországon vagy még nyugatabbra találtak gazdára. A városi embert izgalomba hozó régiségek helyett a cipõkereskedõk tömege tette az idén kissé szürkévé a vásárt. A végeláthatatlan sorokban kirakott lábbelik iránt vegyes volt az érdeklõdés. A bakancs jó áron talált gazdára, a kopottabb utcai cipõk az eladók nyakán maradtak. Vasárnap délután már negyedáron lehetett használt lábbelit venni, de így is kevés volt a hozzá való láb. Ceausescu-könyvekre nem akadt vevõ, egy korabeli Hitler-portré viszont az utolsó nap nagy nehezen elkelt. Sztálin jelen sem volt, Kádár is csupán egy új Moldova-könyv címében szerepelt. A Lenin-fejek is kikoptak a kínálatból. Igazi ritkaságnak számított az a kávéscsésze-készlet, melyen a Politia Rutiera (közlekedésrendészet) felirat és egy Dacia rendõrautó díszelgett. Ára potom 20 új lej volt – kifogástalan állapotban. Mellette egy tizenéves kislány árulta saját készítésû festményeit. Élõ állatot vasárnap nem árulnak a vásáron, hacsak nem számítom azt a néhány aranyhalat, melyet akváriummal együtt árulnak. Külön standon NATO- és EU-, román és olasz zászlócskákat lehetett kapni. Másutt több tucat héber feliratú, zsinagógából „elhozott” dísztárgyat, csillárt, sábeszdeklit árult 100-300 eurós darabáron egy széles cigány asszony. Nem tudni, honnan kerültek ide e kegytárgyak, bár eszembe jut a váradi zsinagóga nemrég történt kifosztása.

Ismerõs koldusok. A változás szelével leginkább a koldusok dacoltak. Elnyûtt vonásaikat látva döbbentem rá: együtt öregszünk. A több évtizede ismerõs arcok az egykori vásárokat idézték, megfakult kalapjuk régen tizenöt, huszonöt banisoktól csörgött. A cserepes bõrû cigánylány húsz éve ugyanott, a híd szélén próbálja könyörületre bírni az embereket. „Szerencséjére” azóta sem gyógyult meg. Így legalább megél. A kolozsvári és váradi látvány-kéregetõk zöme is jelen volt. Jól jövedelmez a rézkolomp- és a kucsmaüzlet is. A „plászások” is a régiek, bár dizájnt váltottak. A retro-plászák a hetvenes évek divatját idézték. A reklámkatalógusok lapjaival ékesített szatyrok kora, úgy tûnik, leáldozott. Nem panaszkodtak a fafaragók sem, bár velük a románul nem tudók rosszul jártak, mivel alkudni mutogatással alig lehetett. Aki viszont értette nyelvüket, annak a negyedéért megszámították a helyben faragott árut. Jelen voltak a szitakészítõk is, de már õk sem olyan sokan, mint évekkel ezelõtt. A 90-es évek elején tapasztalható nagy kereslet jócskán megcsappant a népi ingek, zekék, szoknyák, katrincák iránt is. A jellegzetes körösfõi varrottasok gyakorlatilag jelen sem voltak. Helyettük baseballütõk, méteres grafitceruzák és hamisítatlanul kalotaszegi somberók érvényesültek.

http://riport.ro/images/Er5_42/07_lufi_kozeli.jpg
Muri légben-földön. A szórakozni vágyók a körhintán is szédíthették magukat. A férfiak egymás közti dominanciaharcukat pedig a bokszgépeken rendezték. A nõk ilyenkor tisztes távolból szemlélték az izmozást, kellõ hajtóerõt adva a versengõknek. Egy ütés egy lej. „Lábbal rúgni tilos” – figyelmeztet a felirat. Aki a nyolcszázötven pontot elérte a bõrgolyóra öklözve, azt megdicsérték. Aki gyengébben ütött a labdába, fõhajtva kullogott el. A közönség csendje fokozta a szégyent. Egy kilencszáztizennégy pontos legény uralta a terepet. Õ ingyen ütött néha, ha megközelítették. A szerencsejátékot kedvelõk is könnyedén megszabadulhattak pénzüktõl. A parasztrulett egész hálózata mûködött a piacon. Itt is egy lej egy pörgetés. A nyerési esély nem fontos. Az értékek pár centire voltak a játékosoktól. A szerencsésebbek használt majmot, recsegõ rádiót, rágót nyerhettek, de a pechesek is vigasztalódhattak egy síppal, lufival. Üres kézzel senki nem távozott. Újdonság volt a konzervdoboz-dobáló verseny. Egy rongylabdával tíz üres bádogdobozt kellett leütni három dobással. A második dobás után valóságos szurkolótábor gyûlt öszsze szorítani a még esélyes játékosnak. A szervezõk bonyolult számításai igazolódni látszottak. Különös arányt határoztak meg az átlagember ügyessége és a dobozok meg a játékos távolsága között. Sejteni lehet, kinek a javára.

http://riport.ro/images/Er5_42/15_babacica.jpg
Az utolsó pillanatok. A vásári hangulat különös fordulatot vesz az utolsó nap délutánján. Elõkerülnek a szállításra kész dobozok, ládák, az árusok számolgatják a bevételt, summázzák az üzleti sikert. Az utolsó erõvel érdemes újra végiglátogatni mindazon helyeket, árukat, melyekre már alkudtunk, de nem sikerült az egyezség. A tányérárus három nap alatt sem volt hajlandó kétezer forint alatt adni portékáját. Csomagolás közben sem hatja meg a kínált ezerforintosom. A kollekciója szinte hiánytalan maradt. Átszaladva egy régi tükröt árusítóhoz, már kecsegtetõbb volt az ajánlatom. Egy még elképzelhetõ ár közlése és annak tétova elutasítása után határozott léptekkel távoztam. Szerencsém volt. Utánam szólt: „Na, vigye!” Balról három ezüstkanálra alkudtam. Kimondtam a végsõ összeget. Az eladó asszonyához fordult: „Adjuk oda ennyiért?!” Az asszony gondolkodott egy cseppet, majd szó-se-lehet-róla fejcsóválással próbált több pénzt kérni. Elsétáltam. Nem szólt utánam. Lassan mindegyik eladó közvetlen eladási stratégiát alkalmazott. Egy agresszív marketinges „Hai la blugi, hai, hai!” felszólítással igyekezett beterelni egy ruhás sorba. A zoknikat vesztegetõ cigányasszonyok könyörgõ tekintettel nyújtják felém portékájukat. Hiába. Van zoknim. A cipõsök már feladták. Pakolnak. Az egyre nagyobb autóforgalom mindenki türelmét kikezdi. A tülekedés közepette a koldusok is végsõ rohamra lendülnek. A kijárat elõtt a kucsmaárusok elképesztõ árengedménnyel lengetik az ember arcába a fejrevalót. Pakol a kolompos, a vattacukros már tisztogatja a gépét, bontják a bõrkabátos pultot, csörren a körhinta lánca is. A nap lebukik a hegy mögé. A hétköznap ismét birtokba veszi a tájat. Varjak veszekednek a kóbor kutyákkal a szemeten, guberálók kutatnak eladatlan vagy elhagyott holmi után. Csak a Körös csobogása visszhangzik a völgyben. Ahogy évezredek óta.


2006.11.14. Erdélyi Riport

[ Vissza a riportokhoz ] [ címlap ]