Kép és szöveg: © Rédley Tamás - http://www.arta.hu/

Ahol nem fáj Trianon


Mottó:

„Az óceán mélyén hatalmas bálnák úsznak /
Csángó gyerekek csángó ágyakban alusznak.”

(Ismeretlen csángó költõ)


Biru Elena, Jánku Alina, Bogdán Madalina, Bondea Daniela


A magyar nyelvterület legkeletibb pereme: Magyarfalu. A közel másfél ezer lelkes, sajátos identitású csángók lakta településen egy néhány négyzetméteres fészerben mûködik a magyar iskola. Rédley Tamás riportja.

Gyimesbükk ezeréves határának maradványai a Keleti-Kárpátok mélyén manapság nemzeti zarándokhelynek számítanak. Borzongva gondol vissza az anyaországra az utazó, milyen messze is került otthonától, és lám, lám, itt is élnek magyarok. Pedig ha tovább gurul még másfél száz kilométernyit keletre, a legkeletibb csángó településen, Magyarfaluban még ortodox templomot se lát.
Románul évszázadokon keresztül Ungureni-nek nevezték a települést, de nevét a hatvanas évek végén Arini-re változtatták. A katolikus vezetõk az 1913-ban épített templom védõszentjét is „leváltották”: 1945 óta oltárképükön már nem Szent István magyar király látható, hanem Szent István vértanú. A késõbbiekben a papok aprócska szóferdítéssel, a romano-catolic szópárral bizonyították a népnek a román-katolikus identitást. Ez sem volt elég, az 1992-es népszámlálás idején Petru Gherghel jászvásári püspök körlevélben szólította fel egyházmegyéjének papjait, hogy a szószékrõl parancsolják meg híveiknek: tagadják le származásukat. Részben ennek következményeként a népszámlálási adatok szerint a moldvai katolikusok 1857-es 71,6%-ához képest 1992-ben csak a 0,8%-uk vallotta magát magyarnak. Pedig Magyarfaluban például még az 1930-as felmérés is a 847 lakosból még 837 fõt regisztrált magyarként. Vannak a románság viszonyulását illetõen üdítõ kivételek is, tudomásomra jutott egy olyan román anyanyelvû pap esete is, aki csángó énekeket gyûjtött úgy, hogy egy szót nem beszélt magyarul. Gyönyörûségét lelte benne. Magyarfalu mostani papjáról ottjártamkor se jót, se rosszat nem hallottam. A kultúrház kulcsa mindenesetre nála van. Csángó rendezvényekre pedig nem adja oda. Arra ott a magyar iskola osztályterme a maga tíz négyzetméterével. De errõl majd késõbb.


A tanári szállás és a magyar iskola


Hányattatások. Magyarfalu lakói közül néhány tucat család a negyvenes évek elsõ felében átszökött (nem kitelepítették) Magyarországra, majd a bukovinaiakkal együtt a Bácskába telepítették õket. Onnan 1944 végén ismét menekülniük kellett a szerbek elõl, míg végül Baranya megyébe, Egyházaskozárra kerültek az útra kelt magyarfalui csángók. Ennek ellenére az említett 1930-as 847 fõs lakosság 1992-re 1337-re gyarapodott. Mint a „román tengerben” évszázadok óta hánykódó népcsoport, Moldva-szerte túlélésre rendezkedtek be a csángók. A magyar identitás, a nemzettudat nemhogy megtartó, de kifejezetten fenyegetõ jellege miatt a katolikus hit maradt meg a legerõsebb összetartó erõnek. Párválasztásnál manapság lényegesebb szempont az azonos vallás, mint a nyelv vagy a nemzeti származás. Tehát a csángók mai meghatározása nem nyelvhez, hanem valláshoz lenne köthetõ. Hála Istennek! – mondaná a jászvásári püspök. Hiszen az ortodoxiába ékelõdõ római katolikus vallás remélt térhódítása azonnal zátonyra futna, ha a híveirõl azt hangoztatnák, hogy csángó magyarok. Rómát talán ezzel az érvvel fenyegetik a román egyházi elöljárók: egy magyar kötõdésû egyháztól elfordulnának Moldvában a románok. Márpedig ma elég látni a bákói katolikus templom grandiózus méreteit, hogy átérezzük, ez a vidék a katolikus egyház fontos keleti bástyája.

De hova álljanak akkor a csángók? Abban egyezség van, hogy minden moldvai magyar csángó. A csángók (a vegyes házasságtól eltekintve) mind katolikusok. Voltaképpen a megnevezéssel is gond van, hiszen egyesek szerint minden moldvai katolikus egyúttal csángó, de nem minden katolikus egyben magyar Moldvában. Bonyolítja a helyzetet, hogy sok csángó nem beszél magyarul, s akik igen, azok nagy része is románnak vallja önmagát. Adódhat a kérdés, hogy milyen magyar az, aki román. És aki nem magyarnak, hanem csángónak vallja magát, az akkor ki? Mert ha van csángó-magyar, akkor más csángó is létezik? Aki e sokféleségbõl a csángók identitását a nemzeti önmeghatározás nyugati gyakorlata mentén próbálja megérteni, az könnyen indulatba jön. Majd feladja. Aki pedig harcra hívná a csángókat, a magyarságért vívandó szent küzdelemre, az vagy naiv, vagy kegyetlen. A Kárpátok nyugati oldalán felbukkanó nemzeti retorika itt értetlenséget váltana ki. De azt is tévedés feltételezni, hogy a nyelvi és vallási identitáson kívül egy csángó ember azonos egy moldvai románnal. A képet némileg tisztázta az Európai Parlament 1521-es ajánlása, amelyben a csángókat etnikai kisebbségként, a katolikus népesség nem homogén csoportjaként, nyelvét a magyar egyik õsi nyelvjárásaként határozza meg az EP. E népcsoport nyelve, kultúrája Európa számára kivételes értéket képvisel (exceptional value), amit Romániának védenie kell minden téren – áll az ajánlásban.
A szöveg kitér a csángó misére, az anyanyelvi oktatásra, noch da zu egy csángó rádió létesítését is javasolja. Mindezt 2001-ben fogadták el. 2003-ban a községközpont, Gaiceana rendõrõrse nyomozást indított Magyarfaluban. Szülõket és diákokat hívtak be kihallgatásokra, nyilatkozattételre a magyarfalui délutáni magyarórák ügyében. Késõbb, ennek hatására, a magyarul tanuló diákok a hivatalos, állami iskolában gyengébb jegyeket kaptak büntetésbõl, majd megfenyegették õket, hogy eladják valamennyiüket Magyarországon, ha táborozni mennek oda. Végül feljelentették az akkor órákat adó Csoma Gergely tanítót, amiért magyarul tanítja a falu fiataljait. Ekkor a gyerekek létszáma a fakultatív órákon megfogyatkozott, de mára a falu képe békésebbnek mondható.

http://riport.ro/images/Er5_51/moldva_kieg_01.jpg

Ereszkedés. Körülbelül 200 év elteltével azon az úton jutunk el a faluba, melyen egykor a csíki székelyek menekültek el a madéfalvi bosszú hírére, bár állítólag már találkozhattak ott letelepült magyarokkal. Bákóig még könnyen leérünk a Kárpátokról, de a további utat épp annyi eséllyel találjuk meg, mint kétszáz éve az elõdök. Tábla sehol, a helyismeret az erre utazóknak alapfeltétel. A Szeret duzzasztott tavai között átérve járható, de beszakadásokkal tarkított egysávos, szinte teljesen forgalommentes úton jutunk el a dombok közt fekvõ Gajcsánára (Gaiceana). Egy éles kanyarral még pár száz méter után érjük el Magyarfalut. A sár elviselhetõ, nem a zsíros föld jellemzi a vidéket. Az építésre alkalmas homokot pár centi mélyrõl már ki lehet ásni a domboldalakból. A falu peremén látni is lehet efféle „magánbányákat”.

Csobban a kóla, ázik a címke. A falut patak szeli ketté, ezt a helyiek nemes egyszerûséggel Pataknak hívják vagy „Küpûs kúttól való patak”-nak. Az ezt átszelõ fõtéri hídról öntik bele a kocsmai és a háztartási szemetet a „gödör”-be. Az áradás ilyenkor színes szemétfoltokkal tarkítja a medret. Mivel hosszú évtizedeken át a hulladékot vagy elégették, vagy újból felhasználták, illetve gyorsan elbomlott, nem volt gond a szeméttel. 1989 után az eldobható palackokkal, mûanyagokkal nem tudott megbirkózni a vidék. A természet sem. A szemétszállítást pedig csak a Patak végzi.
A híd közelében néhány kocsmát találunk. Az egyik egy kiszuperált cirkuszi utánfutóra hasonlít, melyhez faragott ereszt is illesztettek népi motívumokkal fûszerezve. A másik „egység” fémbõl készült újságosbódéra hasonlít, ezüstszínben pompázik, a harmadik a bolt elõtereként mûködik, meleg, téglás hely, a negyedik akár a csárda jelzõt is viselhetné. A helyi pálinka kissé fanyar illatú, gyakran rózsaszínû. Somot kevernek bele színezékként. Fogyasztásához szükséges némi tolerancia és önuralom. A vidék nem kifejezetten bortermelõ, bár számos helyen látni szõlõültetvényeket. A szõlõtõkét indiánsátor-szerûen kerítik körbe favesszõvel. Borospincét sehol nem láttam.
Lagzi a hosszú fázis fényénél. A falu utcáján mosolygós pár szólít meg. Házról házra járnak egy üveg itallal és egy pohárkával. A rózsaszínû pálinkával kínálgatva hívtak meg hétvégi lakodalmukra a kultúrházba. Vallásos élményként hatott, hogy az egész faluval közös pohárból ittam, ismeretlenként elfogadva meghívásukat. A herpesz e közös poharazás ellenére nem ismert betegség errefelé. A võlegény magyarországiként mutatkozik be, ám késõbb kiderül, kivándorolt falubeli. A lakodalmon négy hosszú sorban állítják fel az asztalokat. Elõételként hidegtálakat hoznak be. A fémtányérba két szál cabanos kolbász, sajt, olajbogyó és szalámi kerül. A sót hagyományosan szalvétákra öntik. A késõn érkezõ vendégeknek másodperceken belül terítenek a szorgalmas kezek. Az ételt-italt kézrõl kézre, láncban szolgálják fel. A fõétel sült csirke rizzsel, bár a tradíció itt is a töltött káposzta, amit errefelé galuskának hívnak.
A két szintetizátorosból, egy dobosból és egy szaxofonosból álló zenekar népi lakodalmast játszik már azalatt is, amíg a vendégsereg vacsorázik. Az étkezés után elõször a szûk családi kör felajánlásait hirdetik ki, többnyire románul. Ezután az asztalokon végigmenve gyûjti be az „útravalót” a vendégektõl. Pároknál 40, egyedülálló vendégeknél 30 lej a minimális hozzájárulás, s azt fel is jegyzik egy füzetbe az ajándékozó nevével együtt, „kölcsönkenyér visszajár” alapon. Így évek múlva is pontosan tudni lehet majd, milyen mélyre is kell nyúlni a zsebbe, ha viszszahívják egy lagzira a párt. A jókívánságokkal megtoldott felajánlást egy pohár borral hálálják meg. Közös pohárból persze. Személyes üdvözléskor a võfély és az ifjú pár – mikrofonon kívül – magyarul köszönti a vendégeket. Az asztalbontás után kezdõdik a tánc, bár a tüzesebb lábúak már az elõtérben bemelegítettek. A vidéken jellegzetes körtáncba szinte mindenki bekapcsolódik. Aztán hirtelen megérkezik a mindennapi áramszünet. Elõször helyi mûszaki hibára gyanakszunk, mert kétpercenként viszsza-visszatér a fény, de csak néhány pillanatra. Aztán már csak a gyertyák maradnak a kínos csöndben, amit a hétpróbás zenészek törnek meg. A szintetizátoros egy harmonikát kerít hamarjában, így az alkalmi népi trió „unplugged” folytatja a muzsikálást. A fényt a võlegény autója biztosítja, amellyel beállt a kultúrház szélesre tárt ajtaja elé, és hosszú fázissal bevilágít. Ezt követõen a lagzi valóban felejthetetlennek és rendhagyónak bizonyul a sejtelmes fényben. Nemcsak a táncosok, de a kivetülõ árnyékuk is fokozza az ünnepi hangulatot.

http://riport.ro/images/Er5_51/moldva_kieg_03.jpg
Félfészernyi iskola. Másnap betérek az egyik kocsmába, ahol néhány középkorú férfi italozik, moldvai folkmûsort hallgatva a tévébõl. Az asztalnál magyarul, csángósan beszélgetnek. Egyikükkel sikerül pár szót váltanom, és amikor megkérdezem, hogy a barátait milyen nemzetiségûnek tartja, vállát rándítva csak annyit szól, „rományok, mint ín”. A magyar nyelven önmagát románnak valló csángó férfi a fenti magyarázat alapján a legkevésbé sem tekinthetõ árulónak, hiszen archaikus nyelvét annak hivatalos oktatása nélkül is több mint kétszáz éven át õrizte. A csángó nyelvre viszont inkább a kamaszkorban tanítják meg a szülõk gyermekeiket. „Elõször tanuljon meg románul, hogy érvényesüljön” – hallhatjuk az ismerõs érvet. Így sok családban a gyerekekkel románul, míg egymás közt magyar nyelven beszélnek. A magyar írásra csak az elmúlt három évben tanítanak olyan önkéntes tanárok Moldva-szerte, akik nagyrészt a Székelyföldrõl érkeztek. Magyarfaluban Kovács Melánia tanít immár másfél esztendeje. Lakhelye egy félbevágott fészer, amelyben egy kályha, egy ágy, asztal és könyvespolc van. A szûk hely ellenére barátságos, meleg hangulatú e hajlék. Egy éve Magyarországról szereltek fel parabolaantennát neki, de valamit kifelejtettek a szerelés során. Azóta se mûködik. A fészer másik fele az osztályterem. Ideiglenes szállásom helye. Kályha a sarokban, tévé, videó, szintetizátor, rengeteg könyv, füzetek, több száz írószer, nyelvtani segédeszközökkel terített fal, két pad, rongyszõnyegek. A füzetekben gyöngybetûs csángó népdalok, balladák, fogalmazások, rajzok. Fedelükön a gyerekek neve: Janku, Rotáru, Campescu, Biru Alina, Ciprián, Olimpia, Silvia. Mint kiderült, lelkes, egymással versengõ kis önkéntesek takarítják a helyiséget. Belépés cipõ nélkül. Melánia hétköznapjainak nagy részét itt tölti. Az elsõsöket, másodikosokat a magyar nyelv használatára bátorítja, rajzolni és énekelni tanítja. A kisebbek még gyakran váltanak át a román beszédre. Sok szót még nem értenek. Harmadikosoktól felfelé már bátrabban beszélnek magyarul. Leveleket írnak, ügyesen olvasnak, fogalmaznak. A hetedik– nyolcadik osztályosokat a csíkszeredai líceumra készíti fel a tanítónõ. Csak néhány diák jut el az érettségiig, de a többség legalább helyesen ír, olvas, beszél magyarul. Hétrõl hétre egyre több diák jár óráira, és már nagyon elkelne a segítség. Úgy néz ki, hamarosan új kolléga érkezik…
Vendégségem utolsó napján halat sütünk vacsorára Melániával. A gázpalackot az íróasztala alatt kell kinyitni. A sütés közepén – váradiasan szólva – megadják az áramszünetet. A legvadabb Ceausescu-idõket megélõk tapasztalatával és léleknyugalmával, a huszonöt éves tanítónõ vidáman, gyertyát gyújtva folytatja élménybeszámolóit a tanításról. Szavaiból kitûnik, szerencsés ember. A gyerekeket sajátjaként szereti, sikerélményekben gazdag a munkája, az élet értelmét kimondatlanul is megtalálta a hálás mosolyokban, a tiszta tekintetekben. Õ szervezi a szavaló- és népdalversenyekre való felkészítést is, nyaranta táboroztat, a keresztszülõkkel tartja a kapcsolatot. Keresztszülõ bárki lehet, aki anyagilag hozzájárul valamelyik csángó gyerek taníttatásához. A tanítók fizetése alapítványi pénzekbõl tevõdik össze, és alig haladja meg az 5-600 lejt, tehát nem éri el a 200 eurót.
Hajnalban kisétálok a templom elé. Innen indul ötkor az egyetlen busz Bákóba. Négyen ülünk fel. Fizetni ráért a végállomásnál, mert nincs visszajáró aprója a sofõrnek. Negyedórás buszozás után felérünk a falut szegélyezõ dombtetõre. Csipog a telefonom. Van térerõ.

http://riport.ro/images/Er5_51/falutarka.jpg
Magyarfalu nyugati része

2006.12.21. Erdélyi Riport

 

[ Vissza a riportokhoz ] [ címlap ]