Kép és szöveg: © Rédley Tamás - http://www.arta.hu/
Erdélyi Riport - 2008.08.28.

Nyári mámor –
avagy minimalista partisták Kászonban


Kászonvidék egyik rejtekében, Tiszástõn rendezték meg az idei Minimum Partyt. A tevékeny táborban nem kötelezõ, de elvárt az aktív, alkotói részvétel. Ha mégis lusta vagy, filozófálhatsz ebéd elõtt, ha bírod, hegyi patakban táncolhatsz. A lényeg, hass, alkoss – és ha marad idõd, gyarapíts. Rédley Tamás riportja.


A világ számos helyén kínos óvatossággal mellõzik a 13-as számot: a repülõgépek helyjegyérõl, toronyházak liftgombjairól. Még külön megnevezése is van e babonának: triszkaidekafóbia. Nem úgy a minimumpartisták, akik tizenharmadik év után is bátran néztek az augusztusi napok elé. Igazuk lett. Sem természeti, sem mesterséges csapás nem érte a táborlakókat, vagyis – mint minden évben – rendre születtek a mûalkotások, fogytak a sörök, szövõdtek a szerelmek; a Franciska-konyha ontotta a finomabbnál finomabb ételeket, a lányok épp olyan kacérak és/vagy félénkek voltak, mint az elõzõ években. De kik ezek a partista minimumusok? A Társaság erdélyi (kolozsvári) székhelyû, tagjai a kortárs mûvészetek megismertetését, a romániai fiatal mûvészek kapcsolattartását, pályakezdését tûzték ki célul. Programjaikkal a kísérletezõ szellem kibontakozását, az összmûvészeti próbálkozásokat igyekeznek támogatni. Saját magukat a szellemi szabadság elsõbbségével és nonkonformista világszemlélettel jellemzik. Szintén õk szervezik a Charta Minimumia mûvészeti szemlét is. Hasonló jellegû kezdeményezés nem ismert Erdélyben. (Részleteket a www.minimumparty.org weblapon talál az olvasó).


Örkény, téridény.

A tábor megközelítése sem egyszerû, elérése pedig már egy kisebbfajta túlélõ túrának felel meg. Kászonaltízig még valahogy elvergõdik a lelkes érdeklõdõ, de onnan már csupán annak elviselhetõ a gyaloglás (fõleg nehéz hátizsákkal), aki ismeri a végpontot. Én csak a következõ kanyar utáni megérkezés reményével bíztattam magam. A hegyi út üressége, a táj csendje folyamatosan számolta fel az erõm. Semmi tábori hang, csak a végtelen menetelés. Örkény szavait suttogtam magam elé: „Mindanynyian a nagy büdös semmibõl jövünk, és megyünk a nagy büdös semmibe!”
Téridény – jutott eszembe az idei Minimum Party jelszava. Az egyre nehezedõ lépteim egyhangúságával teljesen átéreztem e jelszót. A sokadik kanyar után végre meghallottam a jellegzetes generátor-búgást, majd feltûnt az erdei ház, a tisztást tarkító sátrak, a Minimum Party tábor. Túléltem.

Formálódó formák, képzõdõ képek.

Elsõ táborbejáró körsétám legmeglepõbb felfedezése e hegyek közti, térerõtlen helyen az internet léte. A ház mögötti másfél méteres parabolaantenna közvetlenül az égbõl/égbe kapcsolja össze a tábort a világhálóval. A party elsõ sátorverõs, helykeresõ, tábori nomád életet megszokó napjaiban lassan formálódni kezdtek a mûhelyek. Szám szerint nyolc és fél. A Franciaországból érkezett, de oxitán nemzetiségû Mique`u Montanaro vezetésével a zenemûhelyesek már másnap elvonultak szót érteni a természettel. Tücskök és hangyák közé, patak mellé jártak sípolni, dobolni, nádihegedûlni a dallamok szerelmesei. Az utolsó napig lehetett hallani muzsikájukat a környezõ erdõk mélyérõl. A legaktívabb mûhelyvezetõként Montanaro úr „hajtotta ki” a legtöbbször nyáját az alkotás, gyakorlás mezõire.


Képkeresõ a fotós mûhelyben.

Szintén füvön tartotta sajátos mûhelymunkáit a japán Ishii Junya által vezetett kortárs tánc mûhely. Hangforrás-keresõ, eldõlõ, tai-chi és egyéb kreatív, relaxációs test-játékokkal sok táborlakó csatlakozott e keleties csoporthoz. Mosberger Róbert táborkép-meghatározó Camera Obscura sátorlaboratóriuma körül sokat sejtetõ üres zsírosbödönök, teás, sörös és unikumos dobozok, vegyszeres tálak gyülekeztek. Ezekbõl lettek késõbb „fényképezõgépek”.


Száradó textil-fotó.

A Szabó Károly vezette filmesek mindig szem elõtt sertepertéltek, ahol valami esemény-szerû megnyilvánulás volt sejthetõ. Egy alkalommal Montanaro zenészei alkalmi heccbõl (de annál megragadóbban) egy ebéd alkalmával, kezükben a leveses tányérral, filmszerû lassúsággal úsztak a térben ülõhelyet keresve. Pár másodperc után már forgott a kamera körülöttük. Az események hipermediatizáltsága általános volt: a digitális fényképezõgépek, kamerák mindenhol jelen voltak. A fotósok minden eseményre (vagy annak tûnõ dologra) elkísérték gépüket. A fáradt testûek agytornázhattak: a Filozófia mûhely szellemi kortárs tánc volt Deleuze sima és barázdált tereiben, miközben az ébredezõ testek a szellemi tûzhelyvezetõ, Pálfalusi Zsolt köré csoportosultak délelõttönként.


A filozófia mûhely.

Szacsva y Pál peri-képzõmûvész peri-csapata a peri-pontnál (kiszuperált ablakkeret) randevúzott a reggelik után. Installáció-terveket rajzolgattak, beszélgettek, farigcsáltak. A kézmûves mûhelyben Csergõ Melinda vezetésével pedig finom nõi kezek simogatták nagy türelemmel a nemezeket formára, mintába. A katalógus- és újságíró-mûhelybe a transindexes Sipos Zoltán igyekezett ügyes „klaviatúrájú” táborlakókat verbuválni.
Embereivel a számítógép-terem monitorjai elõtt találkozhattunk alkalmanként. A nyolc és feledik mûhely, a táborparancsnoki Élboy naponta gyártotta fáradhatatlanul videó-párperceseit és hajtotta a fenti mûhelysereget a moziba, bemutatva a napi szituációs komédiájukat. Bennyhilles, l’art pour l’art-os, geges jelenetekkel igyekeztek esténként oldani az alkotók megfáradt idegeit.


Videovágó élboly.

A táborlakók – élve a mûvészi szabadság íratlan jogával – folyamatosan vándoroltak a mûhelyek között. Volt, aki textilesként vászonra igyekezett képeket varázsolni cianotípiával, vagy filmhívás közben nyújtotta ki bemerevedett inait a japán mûhelyben.


Groos Zselyke labirintusában tévelygõ fiúk.

Egyéb állatfajták.

Leggyakrabban a kutyák vándoroltak a helyszínek között. Egy külön mûhelyre való volt belõlük, s a huskyk és a vizslák térigény-acsarkodása beugatta az egész tábort. Az alfa hím pozícióért más emberszabásúak is kakaskodtak. A party állandó vendégei voltak a kullancsok. E sorok írója vállalta magára e kis, szoros társaságra vágyó lények bicskás eltávolítását. Volt munka bõven. A több tucat alkalmi mûtét utolsó delikvense sajnos bele is szakadt egy módfelett csinos hölgy combjába. Teljes mértékben megértettem a kis lény önfeláldozó ragaszkodását…



Horváth Zoltán megbillentett matracán.

A tíz évvel ezelõtti táborból, mióta utoljára jártam ott, alig találtam ismerõs arcokat. A régiek az évek során családot alapítottak, „szakmát” váltottak, megkomolyodtak. Akik pedig kitartóan ragaszkodtak a Minimum Partyhoz, azok már gyermekeiket is elhozták. Így a tábor akár önálló óvodát is szervezhetett volna. Az alkalmi gyermekfoglalkoztató fel-felbukkant plédeken, matracokon. Tradicionális kommunákhoz hasonlóan egy-egy alfa anya, vagy pre-anya gondoskodása mellett folyt a kiskorúak mûhely munkája ceruzákkal, mesekönyvekkel, játékokkal.


Közhírré tétetik...

A tábor társadalmi szerkezetét az ifjabb korosztály aktív mûalkotó csapata, valamint a harmincon túliak, többnyire a táborba évek óta visszajárók kvázi sörkulturális magja képezte. E két tábor közötti átjárást az aktuális magánéleti igények, valamint a mester-tanítvány viszonyok (és ezek finom elegye) idézték elõ – kellõ diszkrécióval. A kapcsolódási pontoknak egyrészt a vacsora utáni lobogó tábortûz, másrészt az esténként megrendezett táncos parti adott teret. A zenét válogató filosz-mûhely vezetõ, szakmáját meghazudtolva igyekezett pörgésre bírni a táncos kedvûeket, de a versidézetekkel tarkított metál ízû zenei elegy már-már teljesíthetetlen nyitottságot igényelt minden táborlakótól.

Napóra és givecs.

A mûvek közben megfogantak a fejekben, egyesek nagy deszkákat cipeltek, mások fúrtak-faragtak, volt, aki a tábor összes lakóját lefotózta. Páll András Itt az idõ címû napórája már az elsõ napokban üzemelt. Tizenegy óránál korábbi idõt nem mért. Nem is volt rá szükség. Az efféle igényeket amúgy is felváltotta a reggeli, ebéd és vacsora viszonyítási pontja. Bármi ezekhez képest történt.


Franciska-konyha

Vagy elõtte, vagy utána. A „lakosság” tájékoztatását, fõleg az étkezési idõ jelzését, egy kézi hangosbeszélõ szolgálta. Hangszíne pár nap alatt feltételes reflexként mûködött mindenkinél. A reggelire hívó gerjedõ hang étvágyat is ébresztett. A tea és a kávé pedig gyorsaságra ingerelte az ébredezõket, mivel azok hamar elfogytak. Szerencsére az elõzõ esti-hajnali buli fáradalma sok lakót sátorban tartott, de az ebéd minden éhes gyomrot megvigasztalt. A közeli faluból naponta ingázó három (azonos nevû) Franciska néni gondoskodott is errõl. Specialitásuk a givecs, valamint a kiwivel kevert halkrém volt, de készítettek finom túróspuliszkát, volt aranyló húsleves, többféle pörkölt. A mennyiséggel sem volt gond, minden negyedik sátoros repetázhatott is. A maradékokra áhítozó kutyák sem panaszkodhattak. Éhhalált sugalló tekintetükre a kényesebb étkûek (majdnem-vegetáriánusok) bõséggel ellátták õket a mócsingosabb falatokkal.

Anyagba gyúrt gondolatok.

A tábor korai mûvei között született Baczó Erika alufóliából és botokból komponált virág-kompozíciója, Csiszér Attila marionettet tartó keze. Korodi Szabolcs néha belefényképezett a víztározó hordóba, aztán a tûz körül ülõket kapta lencsevégre. Kiderült, a hordóba kis színes úszókat tett, majd egy késõbb bemutatott videó-munkájában e korongok véletlen mozgása és a tûz körül ülõk folytonosan változó helyzete különös viszonyba került a gyors képváltások során. Az Ökumenikus Szirén Brigád esti performanszának a vakuk és az artikulátlan kiáltások, sikkantások és ezek visszhangjainak érdekes elegye tette izgalmassá a Tér-idõ zárvány címû mûvet. Különös duettet alkotott Ishii Junya és M. Montanaro közös elõadása. A zene, mint a szellemet mozgató, irányító, vagy néha csak leíró erõ, és a tánc, mint ennek az erõnek a kivetülése, visszahatása, rezonanciája nagyon erõs kompozícióként hatott mindenkire. A tokiói mûvész hihetetlen koncentráltsága, mimikája, mozdulatainak ereje pontosan illeszkedett Montanaro dob- és furulya- (egyszerre), valamint harmonikajátékához.
Könnyedebb hangvételû volt egy késõbbi közös munkájuk is, melyhez a többi zenész és a mozgásmûhelyesek is csatlakoztak, egy nagy happeninget megjelenítve.


Montanaro és csapata.

A patak partján zenélõk, és a hideg vízben szétszórt testek mozgásával kezdõdõ elõadás egy távolabbi erdõs részen folytatódott, ahol a társulat egy fára felmászva egy viharban hánykódó hajót imitált, majd a fát körbetapsolva össznépi vidámkodásba csaptak át, aztán szétszéledtek a közeli virágos réten. A zenészek fáradhatatlanságát bizonyítandó az utolsó nap egy zárókoncertet is tartottak még a közeli fenyvesben. Említést érdemel Szacsva y Pál Periprint címû mûve. Különbözõ színû festékbe áztatott nemezgolyókat kellett a falhoz csapniuk a táborlakóknak, és a keletkezett foltba rajzolniuk – bármit. E szoros értelemben vett tipográfiákat (tüposz: nyom) értelmezve a foltok a közöset, „tipikusat”, az univerzálisat, a rajzok pedig az egyedit jelenítették meg az erdei ház falán.

Mesterek és tanítványok.

Elõadást hallhattunk Gyenge Zsolttól a keleti és nyugati filmek tér-szemléleteinek különbségeirõl, Egzisztencia és Tér címmel betekintést kaphattunk Pálfalusi Zsolttól a lelkiismeret vonatkozásairól a görög daimonoktól a bûn és szenvedéstörténetek kollektív és személyes megjelenéséig. Ütõ Gusztáv az akciómûvészet térhasználatáról beszélt. A különbözõ nézõpontokat egy kísérletben is illusztrálta: egy botra színes kréták felragasztásával jelölte meg a hallgatóság földhöz viszonyított szemmagasságát, ezzel is hangsúlyozva: mindenki másképpen látja a mûvet, vagyis mindenkire másképpen hat a mûalkotás. Zátonyi Tibor fotográfus Fehér árnyék címû pár perces bemutatóján klasszikus, letisztult fekete-fehér kompozíciókkal bíró mûveket mutatott be Philip Glass zenéjére. A fénykép néma, a csendtõl ódzkodás pedig nem mindig eredményez jó megoldást. A bemutató után is inkább a fotó interpretációjának lehetõségeirõl volt szó, mint magáról a fényképekrõl. A többi fényképész munkáit bemutató gálaesten se kerültek górcsõ alá a mûalkotások, hiszen a fényképek nagy része szinte kizárólag szótlan, ösztönös reakciókat tud kiváltani, nehezen kódolhatóak. Egészen értelmes megnyilvánulásnak számított például egy-egy hümmögés, vagy felszálló sóhaj, esetleg egy kitörõ nevetés, ha éppen a tábortársukat vagy önmagukat látták valami vicces pózban. Ahogy Roland Barthes írta a Világoskamrában: „Semmit nem tudok mondani a fotóról.” Igaza volt.


Sík térben barázdált Lovacska.


Csak a Csíki maradt.

A kocsma, mint a tábor szeszkútja gazdag kínálattal szûrte a pénztárcánkat – teszem hozzá, baráti áron. A székely unikum pedig igazi meglepetés volt, bár feladatát, hogy az eredeti keresztes gömbitalra emlékeztessen, nem teljesítette. Önmagára emlékeztetett, így mindent elfeledtetett. Törzsebb vendégek hitelre ihattak. A kamat legfeljebb a vastagabb hab volt a sörön. A tábor utolsó napjára már csak egy sörcsap maradt egy hordó nedûvel, a többit elvitték magukkal. A kocsmárosok idõ elõtt felszedték sátorfájukat. A távozásuk elõtt még megpróbálták növelni a forgalmukat ámulatba ejtõ kedvezményekkel. Egy korsó csíkit normál áron két lejért árultak, de két korsót már csak négy, hármat pedig jelképesen pusztán hat lejért adtak. Minden negyedik sör pedig akciósan kétszáz bani volt. A kampány ellenére a döbbenetes fogyasztás-növekedés érthetetlen módon elmaradt. Pedig a mámorkergetõ mûvészek mindent elkövettek. Áldozatos munkájuk eredményeképpen azért a végére ki is fogyott az utolsó hordó. Ahogy a filozófus, Schopenhauer írta: „A mûvészet illetve az esztétikai tevékenység és szemlélet létezéséhez egy fiziológiai elõfeltétel nélkülözhetetlen: a mámor. A mámornak elõször az egész testet izgalomba kell hoznia: korábban nem juthatunk el a mûvészetig.”
Legfeljebb téridényben.


A zenei mûhely zárókoncertje az erdõben.

[ Vissza a riportokhoz ] [ címlap ]