Egy hipochonder emlékiratai (részlet)

Hiába, emberi elménk a halál utáni állapotot is leggyakrabban a testi mivoltában képzeli el. S ilyetén fantáziátlansága - főként, ha fantáziálni kezd - sokszor megmosolyogtató. Nemegyszer röhejes is.
Eléneklik fölöttem a „Circumdederunt me”-t, s én lelki szemeimmel kikacsintok a szemfedő alól, végigvizslatom a gyásznépet. Már azzal a többletelőnnyel, hogy a gondolatokban is olvasni tudok. A feleségem, mondjuk, rendesen bőg. Ez megnyugtat. De a fiam miért gondol közben, ha csak pillanatra is, Winnetou hőstetteire? Ez fölháborít. Aztán leeresztenek a földbe. S ott szépen berendezkedem. Enni, inni, olvasni nem lehet, lélegzetvételre nincs szükség. Rendben van. A testem oszlik-foszlik, meg se érzem, fizikai gyötrelem kizárva. De mi lesz decemberben? Meddig húzódik a talajmenti fagy? Milyen mélységbe nyúl le a tél jégkarma? Ez egyszeriben aggasztani kezd. Majd negyven-ötven év múlva, ha nyughelyemet meg nem hosszabbítják, a csontverembe dobnak. Csak a törmelékeimet, persze. De ott vajon kikkel keveredem? - folytatom az aggódást. - Kinek a medencecsontja érintkezik a koponyámmal? Ha egy fiatal lányé, mázlim van. De kis szerencsétlenséggel valami agg táblabíró is rajtam pihentetheti a lábszárcsontját. Időtlen időkig.

Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1974, 32-33 o.