SZÖVEGTÁR - Galsai Pongrác: Egy hipochonder emlékiratai
„A Hipochondert életem főművének szánom, minthogy egyebek közt az élet értelmét kívánom megfejteni benne. Szóval várj még egy csöppet, ne nyugtalankodj, hamarosan mindenre fény derül.”
Egy hipochonder emlékiratai (részlet)
Hiába, emberi elménk a halál utáni állapotot is leggyakrabban a testi mivoltában képzeli el. S ilyetén fantáziátlansága - főként, ha fantáziálni kezd - sokszor megmosolyogtató. Nemegyszer röhejes is.
Eléneklik fölöttem a „Circumdederunt me”-t, s én lelki szemeimmel kikacsintok a szemfedő alól, végigvizslatom a gyásznépet. Már azzal a többletelőnnyel, hogy a gondolatokban is olvasni tudok. A feleségem, mondjuk, rendesen bőg. Ez megnyugtat. De a fiam miért gondol közben, ha csak pillanatra is, Winnetou hőstetteire? Ez fölháborít. Aztán leeresztenek a földbe. S ott szépen berendezkedem. Enni, inni, olvasni nem lehet, lélegzetvételre nincs szükség. Rendben van. A testem oszlik-foszlik, meg se érzem, fizikai gyötrelem kizárva. De mi lesz decemberben? Meddig húzódik a talajmenti fagy? Milyen mélységbe nyúl le a tél jégkarma? Ez egyszeriben aggasztani kezd. Majd negyven-ötven év múlva, ha nyughelyemet meg nem hosszabbítják, a csontverembe dobnak. Csak a törmelékeimet, persze. De ott vajon kikkel keveredem? - folytatom az aggódást. - Kinek a medencecsontja érintkezik a koponyámmal? Ha egy fiatal lányé, mázlim van. De kis szerencsétlenséggel valami agg táblabíró is rajtam pihentetheti a lábszárcsontját. Időtlen időkig.
Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1974, 32-33 o.
Hiába, emberi elménk a halál utáni állapotot is leggyakrabban a testi mivoltában képzeli el. S ilyetén fantáziátlansága - főként, ha fantáziálni kezd - sokszor megmosolyogtató. Nemegyszer röhejes is.
Eléneklik fölöttem a „Circumdederunt me”-t, s én lelki szemeimmel kikacsintok a szemfedő alól, végigvizslatom a gyásznépet. Már azzal a többletelőnnyel, hogy a gondolatokban is olvasni tudok. A feleségem, mondjuk, rendesen bőg. Ez megnyugtat. De a fiam miért gondol közben, ha csak pillanatra is, Winnetou hőstetteire? Ez fölháborít. Aztán leeresztenek a földbe. S ott szépen berendezkedem. Enni, inni, olvasni nem lehet, lélegzetvételre nincs szükség. Rendben van. A testem oszlik-foszlik, meg se érzem, fizikai gyötrelem kizárva. De mi lesz decemberben? Meddig húzódik a talajmenti fagy? Milyen mélységbe nyúl le a tél jégkarma? Ez egyszeriben aggasztani kezd. Majd negyven-ötven év múlva, ha nyughelyemet meg nem hosszabbítják, a csontverembe dobnak. Csak a törmelékeimet, persze. De ott vajon kikkel keveredem? - folytatom az aggódást. - Kinek a medencecsontja érintkezik a koponyámmal? Ha egy fiatal lányé, mázlim van. De kis szerencsétlenséggel valami agg táblabíró is rajtam pihentetheti a lábszárcsontját. Időtlen időkig.
Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1974, 32-33 o.
Eddigi szövegtár linkek
Salvador Dalí naplójából
Szőcs Géza: Vörös folt távolodik a hómezőn
Cselényi Béla: Satnya Nyuszi első karácsonya Ausztráliában
